#2 – Mosoly

Nehéz téma. Azért is, mert nem tudok írni róla, amit meg első gondolatként írhatnék, azt nem lehet – vagyhát… nem akarom. De talán van, ami megosztható, és akár kép nélkül is megállja helyét az Insta-kihívás második napján! Van-e most mosoly? És ha igen, akkor milyen…? Megnéztem ma reggel, és furcsa felfedezésre jutottam…

Két hónapja vagyok egyedül. Pontosabban két hónapja, hogy ismét egyedül vagyok. Vagyunk, a Kicsivel. Persze, funkcionálunk a mindennapokban. Reggel pontos ébredés, zuhany, öltözés, ébresztő a pöttöm hercegnőnek, ő is összekészül, én addig összerakom a lakást, utána ovi, munka, ovi, vásárlás, haza, játék, vacsi, fürdés, mese, fekvés. Nekem még írás, edzés, olvasás, barátnős telefonok, gondolkodnivalók, valami film, nevetés, ilyenkor némi bőgés, hogy egyedül nevetek, milyen szánalmas, kis elszámolás a nappal, alvás, az első egy hónapban semmiről sem álmodás. Most már olykor lazul az elme, oldódnak a feszültségek, görcsök, jönnek az álmok. És reggel ismét kezdődik a kör az elejéről…

Kicsit furcsa ez a felnőtt életnek nevezett droid-lét. Megint egy olyan “majd te is megtudod, kislányom, ha odaérsz”-pillanat. Igen, megtudtam. Hogy milyen kiakasztó és idegőrlő ez a svájci óra pontossággal működő, percre beosztott napirend… Egy részem lázadna ellene, és csak gyötörné magát, amíg le nem jut a maga poklának legeslegaljára… Ugyanakkor érdekes módon mégis egyben tart, fegyelmez, kitartásra buzdít és támpontokat ad. Pici célokat. Minden órában egy-egy kipipált pontot a teendők listáján. Ezt adta az első hónapban. A második hónapban rengeteg programot adott. Lazult a délutánok és esték fegyelme, jöttek barátnők, mentünk mi is sétákra, kalandokra a pindurral, és jó volt, felszabadult, és láttam rajta is, hogy boldog.

És most… ma reggel, a bejegyzés megírása előtt belenéztem a tükörbe, keresvén, hogy mi a jó életet írhatnék én arról, hogy mosoly. Ahogy nézegettem magam, akkor jöttem rá, hogy az elmúlt hónapokban valójában egyszer sem néztem meg magam a tükörben. Fésülködés, hajszárítás, fogmosás, öltözés – minden ment gépiesen, csak egy-egy csekkolásra tekintettem meg az összképet, és már szaladtam is. Talán igényem nem volt rá…? Nem hiszem. Inkább féltem, hogy mit látok ott. Mit mutat a tükör… vagyhát, mit mutatok én a tükörnek…

És képzeld el, ma megnéztem.

És nem volt ijesztő.

A legmegdöbbentőbb élmény volt ez két hónap után. Azt hittem, egy megöregedett, táskás szemű, kialvatlan, keserű ráncokkal barázdált arc néz majd rám. Helyette azonban ott volt egy kicsit bizonytalan, önmagát is gyanakvóan méregető, de kedves arcú, fiatal nő. Mandula vágású szemek, óriási szempillák, a tavaszi napfénytől pár szeplővel pettyezett orr, ovális arc, erős áll – és az a hatalmas száj.

Igen, a száj hivatalosan is hatalmas. Ha nem lenne még fotó a személyinkben, bejegyeznék különös ismertetőjelként. Ha karikatúrát készítene rólam egy grafikus, akkor ez elfoglalná a lap háromnegyedét, ha Julia Robertsnek szájdublőr kellene, akkor nem lennék alkalmas, mert még az ő szájánál is nagyobb. Vagy csak kisebb a fejem. Mindegy. Szóval, a száj. Piros. Ívelt. Vastag. Széles. Nézegettem. Grimaszoltam. Az egyiknél elnevettem magam, annyira hülyén néztem ki.

És a mosoly, a nevetés őszinte volt. A szem csillogott, élet és kíváncsiság volt benne, és az összkép nem volt ijesztő, nem volt taszító – kicsit talán riadt volt és megbántott, de nevetett ez az összkép, még szilánkosra tört szívvel is. És tudod, ez nagyon jó érzés volt.

Ott belül az a pici, fegyelmezett svájci óra is velem mosolygott, picit lassított a maga pontos metronómján, lazított az ütemen, és végül ő javasolta, hogy főzés, takarítás, meg hasonló hülyeségek helyett ma este munka után csak lazítsunk. Ma csak élvezzük, hogy van élet, van munka, van belőle fizu, van ovi, amit a Kicsi imád, van feladat, ami nem hagyja, hogy a tétlenségbe belegárgyuljunk, vannak szülők, akikkel olykor, igen, van feladat is, de rengeteget adnak, és a legfontosabb, hogy van a Kicsi, aki az ovis napjai után megkérdezi őszinte érdeklődéssel, hogy “Anya, és milyen volt a napod a dolgozódban?” és nyulat meg színes pónikat rajzol meglepetésként, és a tőlem örökölt hatalmas szájjal mosolyog szélesen, ahogy meglát, és szalad, szalad, szalad a karjaimba.

Te hogyan tudsz mosolygós maradni a mindennapi rohanásban…? Mesélj nekem, kíváncsi vagyok Rád!

                                        *  *  *  *  *  *  *  *  *  

Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg ismerőseiddel is! Kövesd a blog Facebook-oldalát minden nap, hogy az első között értesülj a friss posztokról!

Amennyiben kérdésed vagy véleményed van a cikkről, kérlek, oszd meg velem, kíváncsi vagyok a tapasztalataidra, a történetedre!