Üdv, kedves Instagram-kihívás! Persze, tudom, hogy te fotókkal dolgozol, de az az igazság, hogy nekem a betűkkel mindig is több dolgom volt, és jobban átlátom őket, mint a képeket, ezért egyezzünk ki egy döntetlenben: ígérem, mindegyik témához készítek neked béna fotót, cserébe leírom a vele kapcsolatos gondolataimat, mert a témák listája nagyon vonzó, és szuper inspirációkat kaptam, ahogy olvastam őket!
Szóval, első nap, első poszt: munkaeszközöm. Bocs, megint csalok, mert nekem ketten vannak. Bár valójában a kettő tesz ki egy egészséges egészet. Az egyiken jó gépelni, imádom az érzést, ahogy a billentyűi csak úgy libbennek a kezem alatt. Nem kell agyonütni, szétzúzni a szerencsétlent – őszintén mondom, utálom a túl kemény billentyűzetet, mert barátságtalan leszek az egész napos “püföléstől”. Hiába, a karmakör itt is körbeér, nincs mit tenni! Ezért hiszed vagy sem, az egyik fő szempont a kiválasztása során az volt, hogy “milyen érzés megnyomni a gombjait”. Valószínűleg a tapintás terén kicsit érzékenyebb vagyok, a ruháim, felsőim közül sötétben is simán kiválasztom érzésre, hogy melyik melyik.
Szóval, imádom Amilo doktort, aki már kerek 10 éve a társam tökéletes billentyűit, nagy a kijelzőjét, és egyszerűségét mind, mind szeretem. Olyan, mint egy helyes kis öreg ember: nem tud sokat, de amit igen, azt minden körülmények között, megbízhatóan teljesíti. Kicsit hangos már (kiabál, mint a süketedő öregek), meg lassú, meg olykor meg kell vele beszélni, hogy most feladat van, legyen szíves érzékelje már azt a cseszett wifit. Ha nem megy, akkor segítem mankóval és orvossal…ööö…utp kábellel és szervizzel. De semmiért nem adnám…
Vele írtam mindkét szakdolgozatomat, ő látta először a Kicsi fotóit, ő volt velem a blog születésekor, ő jött velem, mikor költöztünk, és rajta néztem a szakítós terápiás filmjeimet legutóbb is… Ha egyszer végleg elalszik, és nem süvölt fel többet ventilátorának űrrepülőket megszégyenítő hangja, akkor mindent egy az egyben átmentek az új kollégára, őt pedig dobozba teszem. Kevés tárgyhoz kötődöm, dehát, ő nem is tárgy. Ő Amilo doktor.
A másikuk a Sötétkék Cseresznye – egy kis 13-as Acer. Ő jön velem az ágyba, ha felkelni sincs erőm, ő a felmentő sereg, ha Amilo doktor gyengélkedik, vagy ha olyan feladatot kell elvégeznem, amelynél nem tudok várni, számít az idő. Ő jön velünk nyaralni is, mert kevésbé érzékeny, és könnyebben hordozható. Ő keresi egész estéken keresztül az új fotókat, praktikus és kissé merev személyisége kifejezetten szereti ezeket a monotonabb feladatokat, kis kijelzője nem enged elkalandozni, nagyon jól lehet vele egy feladatra fókuszálni, bár igazi kis szemét rabszolgahajcsár!
Amilo doktorral szerintem nem sok közös van bennük – Kék Cseresznye pedáns és szigorú kis személyisége fel nem tudja fogni Amilo lassúságát, pláne azt, hogy miért tartom még mindig a vén csoroszlyát. Amilo pedig nem értetlenül áll az előtt, hogy minek nekem egy ilyen kis mitugrász, mikor ő minden feladatra kiválóan alkalmas a mai napig. A világért sem sérteném meg egyikük önérzetét sem, ezért (és mert még nem vagyok leklónozva) nem is szoktak egyszerre dolgozni.
Nos, ők az én munkaeszközeim – inkább munkatársaim, akiknek köszönhetően napról napra jelentkezem és akiknek köszönöm, hogy segítenek. Írni, létezni, túlélni, kibeszélni, megosztani, fejlődni…
És mi a Te munkaeszközöd…? Mutasd meg, írd le – kíváncsi vagyok Rád!
* * * * * * * * *
Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg ismerőseiddel is! Kövesd a blog Facebook-oldalát minden nap, hogy az első között értesülj a friss posztokról!
Amennyiben kérdésed vagy véleményed van a cikkről, kérlek, oszd meg velem, kíváncsi vagyok a tapasztalataidra, a történetedre!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: