Egy szakítás sok dolgot tesz az életünkben… Visz és hoz. Viszi a régit, az exet, az egykori szerelmet, a hatalmas lángolást, a veszekedéseket, a nevetését, az illatát, a haragját, a számonkérését, a vitákat, a tüskéket, a békülés nélküli elalvásokat, a ki nem beszélt sértéseket, a ruháit, a fényképeket, a közösen hallgatott dalokat, a kocsit, a közös barátok egy részét, a huncutkodásokat, a titkos rosszalkodásokat, a terveket, és a soha be nem tartott ígéreteket.
És hoz újat, mást, jobbat, rosszabbat, megintrandizást, kudarcot és felállást, megintelcsesztem-estéket, barátnős átbeszélt éjszakákat, üde, új kapcsolatokat, megtalált régi barátokat, hoz egy rakás új infót az exről, fejemet a falba verést, hideg ágyat, egy csomó új kalandot, saját terveket, és amikor mindez lecsitul, akkor egy-egy pillanatban kimondott igazságokat – amelyek után minden más lesz, mert érzem, hogy én magam változtam.
Korábban mindig másokhoz képest definiáltam magam – mindig, komolyan, egész életemben. Én voltam az apám és az anyám lánya, hiszen őket ismerte és szerette az egész kisváros, ahol születtem, általuk lettem én is népszerű kis figura mikroméretű társadalmunk szereplői között. Aztán én lettem D. barátnője, majd párja, lettem a kicsi D. anyukája, majd D. exe, és végül B. nője, majd neki is az exe.
Egész életemben mások által, mások személyiségéhez kapcsolva voltam azonosítható, megfogható, gyakorlatilag az ő létük által léteztem én is. Nem zavart. Könnyen alkalmazkodom, jól feltalálom magam, ügyesen beilleszkedem a legkülönfélébb társaságokba is. Nincs gondom a társalgással – jó hallgatóság vagyok és szórakoztató vitapartner. Nem nagyképűségből mondom ezt. Csak azért, hogy lásd, amit én nem láttam… Hogy milyen könnyen adom magam, milyen egyszerűen és magától értetődően olvadok bele a környezetembe, és hagyom, hogy a társaságom határozzon meg.
Igen, jól látod… Könnyen besimulok. Empatikus vagyok, megértő, harmóniára törekvő. Csak éppen k.rva nehezen állok ki magamért. Iszonyat, mennyi tépelődésbe telik, hogy elmondjam, ha valami nem tetszik, hogy valamit akarok, és hogy megmutassam, mennyit érek, hogy merjem kimondani: igenis, én ezt akarom, nekem ez jár, ez az igényem.
És hiába a szakítás, a filmekkel ellentétben a való életben egy ilyen elemi erejű döntés csak egyetlen pillanat – nem változtatja meg sem az ember életét, sem a személyiségét. Ez még javában zajlik, és nem is sietek vele. De már legalább elindult, ezt biztosan tudom.
A minap egy banális, tök hétköznapi szituáció hozta ki belőlem, hogy elinduljak ezen az úton. Egy kedves ismerősömmel telefonszámot cseréltünk közös ügyintézés miatt, és mivel ő B. által ismert meg engem, ezért gondban volt, hogy most a szakítás után hogyan mentse el a nevemet a telefonjában.
– Nem zavar, ha B.hez kapcsolva mentelek el, ugye? – kérdezte félmosollyal, és már pötyögte is a nevemet a névjegyzékébe.
– Hát… végülis… – kezdte bennem a jókislány a simulékony, nekem-mindegy-dumát, de aztán azt mondtam.
– Végülis baj, tudod. Mi már nem vagyunk együtt, nincs hozzá közöm, és ne haragudj, de nem akarok vele közös néven szerepelni sehol, még egy névjegyzékben sem.
– Öööö… jó… – szeppent meg K., aki különben elég marcona emberként fest, és nem is nagyon van hozzászokva, hogy ellentmondjanak neki, pláne, hogy tanácsot kérjen…
– És akkor mégis mit csináljak? Hogy mentselek el így…?
– Hát, mondjuk kérdezd meg a vezetéknevemet, és mentsd el úgy a számomat.
– Dehát, akkor miről jutsz majd eszembe…?
– Hát, magamról. Saját magamról jussak eszedbe. Mit szólsz?
– Jó.
És rányomott az okéra.
* * * * * * * * *
Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg ismerőseiddel is! Kövesd a blog Facebook-oldalát minden nap, hogy az első között értesülj a friss posztokról!
Amennyiben kérdésed vagy véleményed van a cikkről, kérlek, oszd meg velem, kíváncsi vagyok a tapasztalataidra, a történetedre!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: