Kötéltánc

Hibázhatnak-e a felnőttek…?

 

 

Egy barátnőmmel esett meg a történet, amely engem is mélyen elgondolkodtatott, hiszen alig egy-két év és a Kicsi is hasonló kérdéseket tesz majd fel, sőt, lehet, hogy ennek a sztorinak köszönhetően egy nagy terhet már előre levehetek a válláról.

Barátnőm kislánya jelleméből adódóan kényszeresen igyekszik megfelelni a maga számára támasztott elvárásoknak, és bár egy ideig volt bennem kétkedés azzal kapcsolatban, hogy ezt generálhatják-e a szülők (igen, igen, ronda dolog tőlem, kövezzetek meg…!), de ehelyett azt látom, hogy inkább azon vannak a szülők, hogy ezt a kényszerességet minél inkább lazítsák, oldják, enyhítsék a gyerkőcben.

Év vége felé közeledve egy nap a kislány hármas dolgozatot vitt haza angolból, és önmagát ostorozta, amiért többet készült a matek témazáróra, ami ötös lett, mint erre a szódolgozatra, amire végül hármast kapott. Az anyukája vigasztalta, igyekezett megnyugtatni, hogy jól döntött, jól súlyozott a kislány, hiszen a témazáró sokkal lényegesebb, míg a szódolgozatot egykettőre ki tudja még javítani, mielőtt lezárják az év végi jegyét.

Ám a kislány teljesen kétségbe volt esve – vádolta magát, amiért “hibázott”.

 

 

“Ugyan, kicsim, tudod, hogy felnőttként hány hasonló, és sokkal nagyobb horderejű kérdésben kell majd veszni hagyni az egyiket ahhoz, hogy a másik viszont valóban jól sikerüljön? És hányszor lesz majd olyan, hogy valóban hibázol? Az iskolának erre is meg kell tanítania téged, hogy ne túl nehéz helyzetben találkozz először ezzel az érzéssel. És amikor majd felnőttként hibázol, akkor legyenek a kezedben megoldási javaslatok, tervek, módszerek.”

A kislány ledöbbent: “Ha felnőttként hibázom…?” – egyszerűen nem tudta felfogni. Mi az, hogy a felnőttek hibáznak? Hiszen nem éppen ők a tökéletesek? Nem ők tanítanak? Nem ők mutatják a példát? Nem ők adják ki a feladatokat? Nem ők ellenőrzik? Barátnőm elmondása szerint a gyerek teljesen meghasonlott egy pillanatra, mintha megbomlott volna saját kis univerzumának rendje.

Végül meg tudták beszélni a dolgot, meg is nyugodott, azonban mi, csajok, kávézás közben még jó ideig rágtuk-emésztettük a témát.

Tényleg: mit tanítunk a gyerekeinknek? Azt, hogy csak a maximálisan tökéletes eredmény lehet elég jó. Csak az ötös dolgozat, csak a kitűnő bizonyítvány, csak a jó előmenetel. Utána pedig masszív évtizedeket tölt majd ő is – hozzánk hasonlóan – terápiával, önismerettel, családállítással, békésharcosútjával, míg kibogozza, hogy valójában az út a lényeg, nem a végcél.

 

 

Nem spórolhatnánk meg ezt az ő számára? Nem adhatnánk a nagy guruk helyett mi magunk a gyerekek kezébe a titkok titkát…? Mégpedig azt, hogy igenis az a legfontosabb, hogy szeresd, amit csináld – és azt csináld, amit szeretsz. Így tudsz majd teljes életet élni, nem a hamis tökély állandó hajszolásával, és az örök elégedetlenség kínzó nyomásának terhe alatt. 

Úgyhogy kötelező olvasmányokat bevágni a sarokba augusztusig, fel a bicajt és a tornacipőt, zavarjuk ki őket a játszótérre, strandra, nagyihoz! Hadd ugráljanak, növekedjenek, egyensúlyozzanak, osszák be a zsebpénzt fagyira és mindenféle vackokra, legyenek koszosak, gyűjtsenek be egy-két sebet a térdeken a kicsik, a szíveken a nagyobbacskák – ha már egyszer itt a nyár, adjuk nekik teljesen ezt az időt!  És, persze, azért legyünk ott, hogy elkapjuk őket, mielőtt túl nagyot esnének… de pár “bibi” és kék-zöld folt csak még inkább megszínesíti majd a nyári napokat, meglátod!

 

                                        *  *  *  *  *  *  *  *  *  

Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg ismerőseiddel is! Kövesd a blog Facebook-oldalát minden nap, hogy az első között értesülj a friss posztokról!

Amennyiben kérdésed vagy véleményed van a cikkről, kérlek, oszd meg velem, kíváncsi vagyok a tapasztalataidra, a történetedre! 

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!